|
|
 |
|
Cím: A legforróbb ölelés Szerző: holdraforgo
Szerző megjegyzése: Minden jog J.K.Rowling, meg Solstice Muse tulajdona, aki eredetileg megírta a sztorit. A legforróbb ölelés
Arthur hagyta, hogy Molly a vállára terítse a vastag skót kockás takarót, és nézte, ahogy elszáguld egy csésze forró, gőzölgő teát készíteni. A fiúk azt akarták, hogy apjuk mindent mondjon el nekik a börtönről, de Molly elhessegette őket. Szegény kis Ginny sírni kezdett, mert apa szomorú volt, és ő nem szerette, ha az apukája szomorú. Arthur megremegett, és szorosan megragadta maga körül a takarót. Még egyik gyermeke sem látta ilyennek korábban. Az ikrek elcsendesedtek, ami sokat elárult arról, hogy milyen idegroncsnak nézhet ki. Bill és Charlie elfoglalta őket, amíg Percy felvitte Ginnyt a szobájába, és felajánlotta neki, hogy olvas egy mesét. A kicsi Ron még nem ért haza az óvodából. A kisfiú nem tudott olyan gyorsan olvasni és írni, mint Percy, de hamarabb megértette a dolgokat, mint az ikrek. Emellett különleges érzéke volt a problémák megoldásához. A boszorkány, aki Ronnie óvodájában dolgozik, lelkesen mesélte Mollynak, hogyan játszott a fiú egy színes kockával a sarokban vagy egy óráig, amíg minden színt helyre nem rakott. Bonyolultabb kirakókat is adtak neki, és mindegyiket megoldotta egyedül. De azért nem volt annyira jó gyerek, mert nemcsak hogy hét alkalommal szökött meg az óvodából a biztonsági intézkedések ellenére (kettővel többször, mint Fred és George), hanem a játék-kiszabadítás kis hősévé is vált. Ha egy gyerek rosszul viselkedett az óvodában, bevitték a „csendes szobába”, és ha egy játékon összevesztek, azt elkobozták és betették a „csendes szekrénybe”. Ha a gyerek megnyugodott, csak akkor jöhetett vissza a szobából, és csak ha a gyerekek szépen játszottak együtt, akkor vették ki a játékot a szekrényből. De a gyerekek nem mindig reagáltak pont úgy, ahogy az el volt tervezve, és a hisztik szokásosnak számítottak. Ronnie utálta, ha az emberek idegesek, és gyakran rajtakapták, ahogy naivan próbálja kiszabadítani az elkobzott játékot, hogy visszaadhassa annak a gyereknek, aki sír érte. A kandalló zölden fellángolt, és Ronnie a szőnyegre esett Arthur lába elé. A fiú még nem érzett rá igazán a hopp-por lényegére, de nagyon elégedett volt magával, amiért megengedték neki, hogy egyedül is használja. – Kelj fel, fiam – mondta Arthur még mindig remegő hangon, a testét szorító jeges érzéssel küzdve. – Apa! – Ronnie arca felragyogott, és odaszaladt hozzá, egy kormos papírfecnit lobogtatva. – Ezt ma rajzoltam, lerajzoltalak munka közben a Miniszterrel és a koboldok királyával és Gareth Sidebottommal! – Ki az a Gareth Sidebottom? – kérdezte Arthur homlokráncolva. – Ez a férfi itt – Ronnie kormos ujjával rámutatott az egyik alaktalan masszára. – Ő az a mugli, akinek megmondod, hogy mit csináljon. Arthurnak ötlete sem volt, hogy Ronnie miről beszél, de bólintott és mosolygott. A fiú akaratlanul is megremegett, és összeráncolta a homlokát, ahogy észrevette, hogy apja nem érzi jól magát. – Apa, nem vagy jól? – Dehogy fiam, minden rendben. Miért nem mész inkább, és teszed ki a rajzot a hálószobád falára? – Arthur mosolyt erőltetett sápadt arcára. Ronnie még mindig aggódva vizsgálgatta apját. A karjai lógtak mellette, és a rajzot kicsi ujjai laza szorításában tartotta. – Mi a baj, apa? – Semmi baj, Ronnie, csak egy nagyon hideg helyen voltam, és most fel kell melegednem, ennyi az egész. Ronnie letette maga mögé a rajzot, és felmászott Arthur ölébe. Karjait apja nyaka köré fonta, és szorosan megölelte. – Az ölelés melegen tart, apu. Arthur elengedte a takarót, és karjait az apró test köré fonta, szorosan magához ölelve legkisebb fiát. Úgy érezte, mintha egy vödör forró vizet öntöttek volna a fejére. – A te ölelésed felolvasztaná az Északi-sarkot, Ronnie – sóhajtott Arthur, és becsukta a szemét. A fiú kuncogott, és kicsit hátrébb húzódott, hogy belenézhessen apja arcába. Látta, ahogy a szín visszatér a sápadt arcra. – Jobb? – kérdezte reménykedve. – Sokkal – mondta Arthur, és bólintott. A férfi a kezébe fogta a piros kis arcot, és cuppanós puszit adott Ronnie-nak. – Fúúúj! – mondta Ronnie, miközben az arcát törölgette és felhúzta az orrát. Kinyújtotta kicsi nyelvét, és Arthur fürgén megcsiklandozta az oldalát. Ronnie felvisított, és Arthur ölébe esett, hangosan nevetve. A nevetés felmelegítette Arthurt és hamarosan ledobta magáról a takarót, közben pedig egyre lelkesebben csiklandozta a vonagló fiút. – Ronnie, már hazaértél az óvodából? – kérdezte Molly, aki épp visszatért Arthur teájával. Letette a bögrét, és rámosolygott a most már sokkal boldogabbnak tűnő férjére. – Anya, állítsd le, csikiz! – viháncolt Ronnie. – Látom –mosolygott Molly, miközben boldogan és megkönnyebbülten nézte a férjét, aki végre visszatért régi önmagához. – Nincs szükséged segítségre, Arthur drágám? |
|
 Lumos: hogy ne a sötétben tapogatózz! © 2005-2006 Kérlek, SEMMIT ne másolj le az oldalról engedély nélkül! |
||
